114. Ábel Budapesten

Egy erdélyi magyar középiskolában érettségizett, a partiumi magyar egyetemre járt, magyar-angol szakra. Kitűnő eredménnyel tette le vizsgáit.

A tanárok kedvelték. Egyik tanárja megkérdezte tőle: járt-e Magyarországon. Nem nagyon. Ismeri-e Budapestet? Nem nagyon. Járt Párizsban, de Budapesten csak átutazott. A tanár megszervezte a budapesti utat. Óriási gyalogos séta: új stadion, az Állami Földtani Intézet szecessziós épülete, Városliget, Vajdahunyad-vár, Hősök tere, Andrássy út, Terror háza, Vörösmarty tér, Vigadó, MTA, Bazilika, Szabadság tér, Parlament, József Attila szobra, Cipők a Duna-parton emlékmű, Lánchíd (itt beiktatva egy söröző), a Parlament a Batthyány térről, lépcsősor a Mátyás templomhoz és a Halászbástyához, Karmelita kolostor, elnöki palota, Budavári Palota, Várbazár, Gellért-püspök szobra, Erzsébet híd – majd vacsora az irodalmi múzeum éttermében Zrínyi, Csokonai, Kölcsey, Ady képei alatt, utána esti séta a Duna-korzón. Feltűnő volt, hogy a fiú hosszasan szemlélte az autópályákat, a nagyívű kereszteződéseket, percekig állt a Duna-parton, s meredten nézte a képekről jól ismert tájat. Szebb, mint a képeken. Mindenhol turisták, akik buta pózokban szelfiznek, ő nem akart ugrabugrálni a hősök szobra előtt. Neki megelevenedett Szent István, Szent László, Mátyás király, meg az erdélyi fejedelmek – mind szülőföldjéhez, tanulmányaihoz kapcsolódóan is. “A város nem úgy hatott rám, mint az eddigiek, ahol turistaként jártam. A Budapesttel való találkozás más. Azt éreztem, hogy közel vagyok a gyökereimhez, és amit látok, nekem nem csak szép, hanem érzésekkel teli. Hazaérkeztem, otthon voltam. A szobrok azokat ábrázolják, akiket ismerek.” A fiú hazament a szilágysági hegyek közé, később küldött egy msn-üzenetet: “Mától nemcsak barátok vagyunk,  hanem jogilag is testvérek. Tegnap Kolozsváron, a konzulátuson egy ünnepségen átvehettem a magyarigazolványt.”