e-nyelv.hu

A nemzeti kultúra a szellem anyanyelve

2018. 11. 09. 2 hozzászólás

Idézetek TGM-től

* Magyarok nincsenek. Azt nyilatkozta a pedagógusmozgalomban aktív, haladó szellemű magyartanárnő pár hete: Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekeket, Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekek szüleit, Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekek tanárait.


* Évtizedek óta folyik már erről a beszéd: Jókai meg Mikszáth, Móricz meg Déry, Gelléri meg Mándy, Ottlik meg Mészöly, Esterházy meg Nádas túl hosszú, Græca sunt, non leguntur: görögül vannak, nem olvastatnak. (Vagy ahogy önök mondanák: nem kerülnek olvasásra.) Csökkenteni kell a tananyagot, készségeket kell fejleszteni a huszonegyedik században, nem információkat halmozni „az agyakban”, gyorsuló-digitálglobalista-instantkommunikációs-plázacica korunkban csak twitterhosszúságú üzenetek… ismerik a mantrát, nohiszen.


* Mindez az oktatási reformduma – meg az olyan fecsegések, amelyek szerint a normatív nyelvhelyesség, a jó helyesírás, a kollokviális (esetünkben: magyaros) stílus nem számít, stb.


* Ha a magaskultúra – beleértve első renden a nemzeti kultúrát, amely a szellem anyanyelve – pusztán specialisták szakismeretévé meg ráérő amatőrök szektahobbijává válik, ha Az aranyembert meg a Rab Rábyt már csak irodalomtörténész professzorok ismerik és élvezik, ha Platónról az embernek már csak egyetemi szemináriumok jutnak az eszébe, nem pedig ez az egész búvalbélelt egzisztencia, akkor persze fájront, be van fejezve.


* A főmondat alanyára alárendelt mellékmondatban akkor is személyes névmással utalunk vissza, ha az alany nem személy. Igekötővel igenelünk. Ettől vagyunk magyarok, nem a melldöngető nagynemzeti hencegéstől. Amelyből mindig kitetszik az egyébként alaptalan és oktalan kisebbrendűségi érzés.


* Szokták mondani jó szándékú írástudók – hát épp ez az: írástudók! –, hogy büszkék lehetünk a magyar nemzeti műveltségre, különösen a magyar irodalomra. Nem nagyon lehetünk büszkék arra az irodalomra, amelyet senki se akar már olvasni (hosszú!), s amelyről hivatásos ápolói-gondozói, a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai is azt állítják, hogy dögunalom és fejfájás. S amelyet olyan nyelven írnak, amelyről a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai azt állítják, hogy a nyelvtanát és a helyesírását nyugodtan (és derűsen! lazán!) figyelmen kívül lehet (kell) hagyni. Hát jó: mind ezt mondják. (Kivéve Balázs Gézát, a kormánylap magányos és – szerintem – kitűnő nyelvőrét.)


(Forrás: hvg.hu. TGM: A lélekharang megkondul, 2018. november. 06. 09:43 2018. november 6.; kép: BM)

2 hozzászólás

#1 M. J. 2018.11.12. 10:54:41

Az utolsó ponthoz: nagyon is büszkék lehetünk az irodalmunkra, de nem nagyon, sőt nagyon nem lehetünk büszkék azokra, akik azt állítják, hogy dögunalom és fejfájás, meg a többi badarságot. Nyugodtan ott lehet (kell) hagynia a magyartanári pályát annak, akit fáraszt a nyelvtan meg az irodalom, és el lehet menni eladónak a plázába vagy firkásznak valami bulvárlaphoz, ahol van idő FB-hírfolyamot, Twitter-üzikéket meg Insta-fotókat nézegetni.

#2 Felméri László magyartanár 2018.11.12. 18:07:21

Hogy vannak ilyen magyartanárok, biztos. De hogy “mind ezt mondják”? Itt vagyok én is, mi is, mi nem ezt mondjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

vissza a főoldalra