e-nyelv.hu

58. „A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben.”

2018. 09. 02. nincs hozzászólás

 – kezdi Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben című versét.

A kolozsvári Házsongárd sírkertje nemzeti emlékhely: a magyarság nagyjai közül sokan leltek itt örök nyugalomra. Szenczi Molnár Albert reformátor, Brassai Sámuel nyelvész-polihisztor, Jósika Miklós író, Dsida Jenő költő, Kós Károly építész, Mikó Imre politikus és sok más híresség sírját találhatjuk meg az 1585-ben megnyitott, Kolozsvár egyik dombjára épített temetőben. A sírfeliratokat nézve a magyar kultúrtörténet felelevenedik előttünk. Csak egy bánthat bennünket: a sírok elhagyottsága. Talán többet kellene törődnünk a múlttal, a nagy példaképek emlékével…


Emlékezzünk a sírkert leghíresebb „lakóira”, Apáczai Csere Jánosra és feleségére, a holland Aletta van der Maetra. Ők olyan emberek voltak, akik egy boldog Magyarországról álmodtak, és tudták, hogy ez a boldogság a gyermekek, a következő nemzedék nevelésénél kezdődik…


Áprily Lajos:

Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

(Szöveg: Blankó Miklós, képek: Molnár Zsolt)


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

vissza a főoldalra