44. A legboldogabb nép

Daniel Everett etnonyelvész Das glücklichste Volk (A legboldogabb nép) címmel mutatott be egy Amazonas melletti bennszülött törzset.

A piraha törzs távol tartja magát a civilizáció vívmányaitól, és hű eredeti nyelvéhez. Nyelvének legjellemzőbb sajátossága, hogy grammatikájában nincs időbeli megkülönböztetés, mindent a jelentre vonatkoztatnak. Az egyszerű jövő időt a jelenből képezik, mert a jelenhez kapcsolódik, de befejezett jövő már nincs. Az etnonyelvész szerint a „jelenközpontúságból” fakad, hogy a nyelvet beszélők számára nem létezik a jövőre vonatkozó gond. Rüdiger Safranski idézi ezt a példát az Idő című esszékötetében (Typotex, 2017: 71—72), s azt a következtetést vonja le, hogy az időtapasztalat és a gond (bánat) között kapcsolat van; az „örök jelen” tudata, érzete hozzájárul a boldogsághoz. Wittgenstein is mintha erre utalna: „Ha az örökkévalóságon nem véletlen időtartamot, hanem időtlenséget értünk, úgy örökké él az, aki a jelenben él”. (Safranski, i. m. 2017: 217.)

Az etnonyelvész „előképe” kétségtelenül Benjamin Lee Whorf fölvetése az USA területén, Arizonában élő hopi indiánok nyelvéről, amelyben szerinte nincs szó, szerkezet, grammatikai forma, jelentés az időre, a múltra, jövőre, maradandóra, időtartammal rendelkezőre. Whorf szerint az ilyen nyelvi sajátosságok eltérő gondolkodásmódhoz, világszemlélethez vezetnek (ez az ún. Sapir—Whorf-hipotézis a nyelvi relativizmusról). Whorf azonban ezt a feltételezését (amelyet sokan elvetnek) nem kapcsolta össze a boldogság kérdésével.

Szöveg: BG