e-nyelv.hu
Balázs Géza

Balázs Géza: Az örömelven működő bulvársajtó nyelve

Tetten ért szavak 2009/01.

2009.04.15. 7 hozzászólás

A celebműsor egyik vezetője megállapítja: „Volt egy kis csokiszag a levegőben”. Tényleg, mintha áradna valami a médiakanálisok felől. Töprengésem tárgya a bulvársajtó és bulvármédia nyelve. Mint antropológus nyelvészhez illik: a kitűzött cél semleges, sőt inkább szeretnivaló, émikus (élményközeli). A bulvárt és persze nyelvét lehet szeretni. A bulvár örömforrás. De milyen?


Kortünet, hogy a sajtó bulvárosodik, a média kommercionalizálódik. A nyelvhasználat ugyanúgy. A bulvárt sokan olvassák, többen olvassák, mint az ún. „minőségi”, szeriőz lapokat! A hasonló a hasonlónak örvend elve alapján egyre jobban hasonlítanak egymásra a lapok, a rádió- és tévéműsorok. Mindenütt ugyanazok a szereplők, ugyanazok a manírok, ugyanaz a nyelvhasználat.


Biztos van valami titka a bulvárosodásnak. A titok: az ember evolúciós sajátossága: a lehető legkisebb energiabefektetésre és az ellentmondásmentességre való törekvés. A homeosztatikus állapot, amelyet most nevezhetünk boldog, súlytalan lebegésnek is, az ember harmóniakereső vágyának az eredménye. Az ember vágyaiban leginkább az szerepel, hogy naphosszat heverjen egy illatos tavaszi réten, gondtalanul majszolgasson alpesi csokoládét, legyezgesse egy kis erotika, legföljebb egy csipet szexszel, fogyasszon „lájtos”  gyümölcs- vagy szeszes italokat, „bealudjon”,  bulvárregényt és bulvársajtót olvasson, habkönnyű kereskedelmi műsorokat nézzen, benne jó nőket és pasikat, trendi ruhákat, kocsikat; érezze a bódító illatokat, az öblítőszerek pihe-puha lágyságát, és lakása legyen egy lakóparkban, a kék Duna mellett, jachtkikötővel.


Ezt a vágyat a Sigmund Freud által leírt boldogságelv mozgatja: „mi az, amit maga az ember ismer el magatartásával élete céljának és szándékának, hogy mit követel az élettől, mit akar benne elérni… boldogságra tör, boldog akar lenni, és úgy maradni… Észrevehető, hogy egyszerűen az örömelv programja az, mely az életcélt kiszabja.” (S. Freud esszék. Gondolat, 1982. 340.)


Miért és hogyan szolgálja a bulvársajtó, valamint nyelvhasználata az örömelvet?


Például úgy, hogy tematikájában emberi ösztönökre épít: szerelem, erotika, szex, étkezés, játék, szórakozás. Ehhez álmokat teremt: szex & New York & celebek. A bulvár tematikája voltaképpen egy metamédia-tematika, vagyis „média a médiáról” világ. Nyelvészeti értelemben többszörös tükrözés, amely az elemezhetetlenségig torzítja a valóságot.


A bulvár már ismert, vagy könnyen fogyasztható sémákat kínál. Szájba rágott étel. Gyorsétterem. A sematikus ábrázolásmódot nyelvi értelemben a grammatikai és stilisztikai eszközök egyoldalúsága, a jelentések egyértelműsége, a metaforákban és metonímiákban, vagyis az átvitelekben való szegénység, egyúttal azonban a gyorsaság, a „turbónyelv” jellemzi.


A bulvár egyszerűsít. A világ kaotikus, bonyolult, kiismerhetetlen, a bulvársajtó világa viszont habkönnyű, rózsaszín, konfliktusszegény; gyorsan oldódik, mint egy pezsőtabletta; nincs idő a fejfájásra. Nem bántja mélyebb összefüggés, előzmény és következmény, a pillanat, a mozzanat a lényeg: „elköltözött/talán elköltözött/gondolkodik azon, hogy elköltözzön/megfontolja, hogy visszaköltözzön/visszaköltözött”. A nyelvi egyszerűsödésre is hozhatunk példát. Egy mondás szerint a sportriporterek összesen száz szót tudnak… Ez persze túlzás, de a sportújságot olvasva, a sportközvetítéseket hallgatva, tényleg úgy tűnik, hogy nagyon behatárolt a szókészlet. Más kérdés, hogy azt a kevés szót viszont remekül keverik. A bulvár beszédmód leereszkedő, s laptól függően a 10-14 éves gyermekek nyelvi világához közelítő. Ebben nincs semmi szégyellnivaló, mert a retorikakönyvek szerint az amerikai elnökök beszédmódja évtizedek alatt a 20 évesekre belőtt beszédmódról a 8-10 évesekére csökkent. Talán ezért választanak egyes politikusok szóvivőket a bulvár világából?


A bulvár arra alapoz, hogy az ember vágyik a pillanat örömére. A bulvár képes megállítani az időt, és képes nyújtani a pillanat élményét. Erre a nyelvben a közhelyek, valamint a korjellemző szavak („trendi szavak”) lehetnének a legjobb bizonyítékok. Így lett a felkapott emberből sztár, majd szupersztár, megasztár, gigasztár, most pedig celeb; a szimbolikusból emblematikus, most pedig ikonikus, sőt ikon.


A bulvársajtó megadja a részvétel örömét, mert az ember szeret benne lenni az eseményekben. Az elemző, értékelő sajtóra a post festa(m) (az ünnep utáni) életérzés a jellemző; bölcsészkedő széplelkeknek való öröm csupán. Az „itt és most”-ra legjobb nyelvi példák a bejáratott nevek. Izgalmat kelt, ha azt hallják, hogy Stahl Judit, Stohl András vagy Stihl-fűrész.



Az ember szeret felszabadult lenni. A bulvár humorral ajándékoz meg. Bármiből képes humort csinálni. Pl. „A képviselőknek nem lesz hely a föld alatt”. Nem arról van szó, hogy nem temetik el őket (ősi szokással ütköznék a tett), hanem arról, hogy a Parlament elé épülő mélygarázsban nem biztosítanak nekik helyet. (Kiszólás: nem hiszem.)
Örömöt jelent a tabutörés is. A tabuk korlátozzák az egyén és a közösség életét – nyilván jól fölfogott gazdasági, ökológiai, szociális stb. okokból. A tabuk feszegetése vagy átlépése öröm, mert a szabadság érzetét kelti. A nyelvhasználatban ezt mutatja a nyelvitabu-törés. Volt időszak, hogy azt vallották: „Nem tűri a nyomdafesték”. A bulvárban most már csaknem mindent tűr a nyomdafesték. A tabutörésnek persze fokozatai vannak. A „négybetűsnek” mondott szavak szinonimái, vagy körülírásai: „fajfenntartásra utaló szó”, vagy elferdült változatok: cseszd meg, wazzeg. A beszédmód alapja a szleng. Előbb a bulvárban tört utat magának, a blogtérben viszont már kötelezővé vált. „Anyázás nélkül nem kezdődhet cikk”, gondolom ez az Index jelmondata.

Valljuk be, van egy (két…) hibánk. Szeretünk kukkolni. Vagy intimpistáskodni. A bulvár megadja a kukkolás élményét, bepillantani az intimszférába, ahol kivillan a hasihusi vagy a segghusi. (Kiszólás: Gömöri György szómagyarításai.)


Az ember kapcsolatait folyamatosan gondozza, ráadásul vágya, hogy őt is folyamatosan ápolják. Ezt a jelenséget az etológiában kurkászásnak, bolházásnak nevezik, az antropológiai irodalomban fatikus rítusnak, beszédnek, amelynek legfőbb műfaja a pletyka. A pletyka a bulvár örök forrása és terméke. A bulvár maga a fatikus beszéd. Követése után konstatáljuk: nem tudtunk meg semmit. A fatikus beszéd lényege, hogy nem szól semmiről, pontosabban semmiségekről szól, időjárásról, öltözködésről, kedélyállapotról, egészségről, testsúlyról… Ez azonban csak azok számára üresség, puszta szócséplés, fecsegés, akik még megszokták, hogy a sajtó információkat is tud közölni. Ha arra gondolunk, hogy Náncsi néni és Mári néni miről beszélgetnek a kispadon: „jár a szájuk, mint a rokka, letyepetye, lepetye”, nos akkor nem csalódunk a bulvársajtóban. Náncsi és Mári nénik is az örömbeszédnek áldoznak, locsognak, pletykálnak, kevés újat mondanak, szentenciázgatnak… s ugyanezt teszi most már kicsit fejlettebb technikával és bulvárnyelven a bulvár is.


Biztonságérzetet, ezért örömöt kelt az emberben az ismétlés, az ismerősség is. Öröm a rím, a ritmus, a tánc. A bulvár kedvenc módszere az ismétlés: visszatérés régi témákra. Minden újszülött számára minden bulvárhír új. Ki az a Feri, Kati, a Kovács család? Nem tudja. De ha egy részt elolvas, akkor a „folytatásban” (modern időjárási szakkifejezés) már tudja és hiányolja Ferit, a lócsiszárt, Katit, a fodrászt, valamint a Kovács családot Médiafalváról. Mert ők már az ő ismerősei…


Tehát a bulvársajtó (és rokona a kommersz média) sokat tud az ember vágyairól, örömelvűségéről, és folyamatosan arra törekszik, hogy ezt kiszolgálja. A sajtó, a média az egyoldalú, száraz politikai, gazdasági, kulturális információs szolgáltatásából folyamatosan elmozdul az örömelvűség felé. Fontosabb a politikus hajviselete, mint ami alatta van.


Mint jeleztem, nem kívánom föltétlenül ostorozni bulvárt, a siránkozó és médiapesszimista (nálunk pluszban hungaropesszimista) értelmiségi attitűdje pedig távol áll tőlem. Csak megfigyelek, elemzek, ráadásul nyelvi anyagon, mert antropológus nyelvész volnék, és utána értékelek, mert népemért, kultúrámért, anyanyelvemért elkötelezett vagyok. Freudtól indultunk, kezdjük az értékelést is vele: „Úgy tűnik, nem vitás, hogy nem érezzük jól magunkat mai kultúránkban…” (Freud i. m. 353.) Hm, igaza van. Mivel nem érezzük jól magunkat, boldogságkeresésbe fogunk. Ha nem találjuk a boldogságot, jönnek a pótszerek, a gondűzők. „A kábítószerek hatását a boldogságért folytatott harcban és a lelki nyomor távoltartásában annyira jótéteményként méltányolják, hogy mind egyedek, mind népek libidóháztartásában állandó helyet foglalt el… a gondűzők segítségével az ember minden időben kivonhatja magát a valóság kényszere alól és egy saját világban jobb érzetfeltételek mellett oltalmat találhat.” (Freud i. m. 342-343.) A „más gondűzőn” most ne a borocskát értsük („őt nem bántjuk”): „Különösen figyelmet érdemel az az eset, mikor az emberek nagyobb része közösen azon kísérletezik, hogy a valóság eszelős átalakításával biztosítsák boldogságukat és a bajtól való védelmet maguk számára.” (Freud i. m. 345.) Freud nem a bulvárra gondolt, amikor ezeket a sorokat leírta, de véletlenül (véletlenül?) tökéletesen ráillik. Fontos a „közösen” módhatározó. Az emberek „közösen kísérleteznek a valóság esztelen átalakítására…” Az egyes embereknek, vagy mondjuk úgy, az emberek egy csoportjának ugyanis van más módszere: „Legtöbbet akkor ér el az ember, ha a pszichés és intellektuális forrásokból eredő örömnyerést kellően képes fokozni. Nekik a sors keveset árthat. Effajta kielégülések, mint a művészek öröme az alkotásban, fantáziaképeik megtestesítésében, a kutatóké problémák megoldásában és a valóság felismerésében különös kvalitással rendelkeznek és bizonyos, hogy egy szép napon képesek leszünk ennek metapszichológiai jellemzését adni.” (Freud 1982: 344.)


Sikerült azóta megnevezni azt az erőt, amely a külvilágtól függetlenítheti az embert. Ez a flow vagy áramlás. Csíkszentmihályi szerint a flow-élmények spontán cselekedetek, amelyeknek végzése közben az ember úgy érzi, hogy időn, téren kívül kerül, mintha egy áramlat ragadta volna magával. Ezt érzik az emberek kedvvel végzett éneklés, táncolás, sportolás, egy jó könyv olvasása, e dolgozat írása (bizony éjféltájban), szerelem és nem föltétlenül csak szerelmeskedés közben, de ugyanilyen érzést élünk át, ha megjavítottuk a kerékpárt, vagy ha szépen rendbetettük a konyhát. A flow kiemeli az embert az unalmas hétköznapokról – persze csak akkor, ha képes a lebegésre. Mert a konyha rendbetétele sokunk számára mégiscsak rabszolgamunka, annak az ócska kerékpárnak már ismét kidurrant a kereke, unom már ezt az állandó „találkozgatást”, térjünk már a lényegre! Ezek nem vezetnek flow-élményhez. A flow lehetősége bennünk van, minden embert megérint, de nem biztos, hogy felfigyelünk rá, és tönkre is tehetjük magunkban.


A flow-ban eltűnnek a mindennapok gondjai, bajai, elmenekülhetünk a hétköznapok gondjai elől, vagyis emberi, intellektuális  tevékenységeink okozzák az örömelvet. A flow és az örömérzet között kapcsolat van. (Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2007. 236.) Csakhogy van jó és rossz flow! A jó flow kreativitásra serkent, előrevisz, felszabadít, a rossz flow, a flow-nak mímelése, utánzása azonban leépít: „A mérhetetlen mennyiségű popzenei felvétel, a sok videofilm, a tévéműsorok, a mozifilmek, a ponyvaregények és a bulvár szennylapok hihetetlen méretű figyelmet vonnak maguk felé. Az izgalom képzetét keltik az agyban, de csak addig, amíg nincs szükség semmiféle képességre, s úgy használják az emberek pszichikus energiáját, hogy közben nem növelik az egyén komplexitását.” (Csíkszentmihályi i. m. 246.)


Itt tértünk vissza a bulvárhoz! A bulvárral nem az a baj, hogy ösztöntematikája van, sematikus-leegyszerűsítő, hogy terjeszti a pillanatnyiság-eseményközbeniség, a nevetés, a tabutörés, a kukkolás, a fatikusság és az ismétlés kultúráját, s velük által, mint minden jó kapitalista termék, Mammont szolgálja (bár azért ez is baj egy kicsit), hanem az a baj, hogy iparilag beavatkozik az emberiség kulturális evolúciójába. Ami lehetne bennünk jó, és előrevivő, komplexebbé tevő, azt ugyanazon örömelv alapján megfordítja, átfordítja a maga javára, vagyis mint Faust, szövetséget kötött az ördöggel, az evilági gyors kielégülések szolgálatára. A maga helyén és mennyiségében a bulvár ártalmatlan: olvassák Önök is nyugodtan a sztorilapot és a Kezicsókolomot minden nyáron kedvesük mellett heverészve a Balaton partján. Ha azonban észrevesznek deltás, (telt)karcsú felsőtestükön egy kis lyukat, azaz kilyukad az oldaluk az kíváncsiságtól, hogy mi lett, lesz Ferivel, Katival és a Kovács családdal, ha észreveszik, hogy számolják az órákat a következő bulvárig, akkor baj van.


Akkor hevesen arra kell törekedniük, hogy a jó flow kerítse hatalmába Önöket. Az pedig ott van a mindennapokban: a munkájukban, a tanulásban, a mindennapi élet kihívásaiban, a kreatív önkifejezésben, a baráti és családi kapcsolatok ápolásában. Nyelvi szintre lefordítva, a jó, az építő flow ott van a kultúrában, a kultúra szövegeiben, az irodalomban, a versmondásban, a szertartási szövegekben, a hittel tartott előadásban, az írásban, a szemináriumi dolgozatban, a baráti beszélgetésekben, minden megnyilvánulásunkban, amelyet az odaadás, a szeretet vezérel.


Hogy jelenlegi közérzésünk, a „rossz érzés a kultúrában” megváltozzék, a kiindulópont mi magunk vagyunk: kultúránk, nyelvünk, s ennek szövetébe szőtt emberi kapcsolataink. A bulvár tévút. A tévutakon ugyan mindig sokan tévelyegnek, egy értelmiségnek éppen ezért kutya kötelessége beszélni, szólni, „amíg rossz gégémből telik”…


Károsak azok az igék, amelyek azt mondják, hogy a modern „résztvevői, demokratikus kultúrában” nem lehet különbséget tenni a szent és profán, az értékes és értéktelen, tiszta és szennyezett között. Azt mondják, hogy minden relatív, egybemosódott, minden csak értelmezés kérdése. Nem lehet megmondani, hogy mi az értékes és mi nem, és nem tűzhetjük ki a „kiművelt emberfők” képzését, mert azt sem tudjuk, mi az, meg egyébként is honnan vesszük hozzá a bátorságot, mindenkinek magának kell kiművelnie magát. Amikor elutasítjuk a paternalizmust, az atyáskodást, akkor nem mondhatunk le a nevelésről, az ember küldetéséről, felelősségéről. Csak küldetéses és felelősségteljes emberiséggel menthető meg a Föld. A művelődés remek programot kíván az emberhez méltó élethez, illetve az ahhoz való visszataláláshoz. Nagy a bölcsészettudományok felelőssége, vegyük már észre!


(Előadás formájában elhangzott 2008. november 15-én A média új nyelve: a bulvár című konferencián; első megjelenése: Trefort-kert, II/1.)




Balázs Géza további cikkei

7 hozzászólás

#1 e-nyelv.hu – Miként is véleked(t)ünk a magyar nyelvről? 2009.04.16. 16:33:50

[…] a további írásokból: Csokiszag a médiakanálisból (Balázs Géza antropológus nyelvész a bulvárosodásról) Közmagyar-e a magyar köznyelv? (Pusztai Ferenc nyelvész a közmagyarról) Nobel-beszéd 2008 (Le […]

#2 Karcsu 2009.04.25. 11:13:23

Eddig úgy tapasztaltam, hogy a nyelvészek kínosan ügyelnek a magyar szavak használatára. Ebben a cikkben viszont: “szeriőz”, “manír” stb.
Pedig: “antropológus nyelvész volnék, és utána értékelek, mert népemért, kultúrámért, anyanyelvemért elkötelezett vagyok”
🙂

#3 b51 2009.05.13. 22:33:35

Jéé, elolvastam egy cikket.)

#4 lea_barco 2009.06.10. 20:08:31

…és még gépelési hiba is van benne:
“… hogy a valóság eszelős átalakításával biztosítsák boldogságukat és a bajtó való védelmet maguk számára.” (Freud i. m. 345.)”
…és a tipográfiája sem szép, a szóköznek kisebbnek kellene lennie a sorköznél. Annál a elköltözött/talán elköltözött-résznél látszik, hogy nem jól lett tördelve.

DE a gondolatmenet tetszik. Egyet tudok érteni egyrészével.

#5 Dede Éva 2009.06.11. 09:33:33

Köszönjük az észrevételeket, javítottuk egy részét :).

#6 nagylabujj 2010.03.19. 06:31:49

Egy mondás szerint a sportriporterek összesen száz szót tudnak. pont, pont, pont. Tessék??!
Tisztelt Tanár Úr. Az elmúlt évszázadban már a társadalomtudósok is felfedezték, hogy bizony karcos dolog mindenféle mondásokra hivatkozni és mindenféle implikált gondolatokat [erkölcsi, morális, egyéb ítéleteket] szemforgató módon nem kimondva a népet nevelgetni. A tudós – netovább a nyelvész antropológus, amelynek a tisztelt Tanár Úr tenmagát kategorizálni méltóztatik – legyen szíves távol tartani magát a mindenféle értékítéletektől. Megállapításokat tenni persze szabad, ilyen típusú demokráciában élünk. Csak támasztanánk meg valamivel a vaskos szentenciákat. Az egy darab kiragadott mondat; a mondás; meg amit tegnap a Szomszéd Józsi mondott a politikáról: na, az fontos, csak nem mérvadó. Mert lehet, hogy nem elég reprezentatív a mintánk ahhoz, hogy érvényes következtetéseket vonhassunk le belőle a populációnkra nézve. És akkor sajnos kamuztunk.
Ez persze nem baj. Sörözés közben gyakorta megesik. De Tanár Úr. Ön az Eötvös Loránd Tudományegyetem [TUDOMÁNYegyetem] Mai Magyar Nyelvi Tanszékének intézetvezető tanára. Mindazt, amit most csípőből leírtam, az ön tanszékén tanulom. És gondolja el, tetszik az egész. Van benne valami. Csak olyan szomorú dolog, amikor azt látja az ember, hogy Tanszékvezető Úr lemegy abba, amivel az első egyetemi óra óta kampányolnak. És mindenféle ördögökkel, jó flow-val meg rossz flow-val dobálózik. Bulvár módon. Mert nem a téma dönti ám el. Az Index Tudomány rovata éppolyan bulvár, mint Tanár Úr ismeretterjesztő cikkei.
Amelyekkel persze normális esetben semmi baj sem volna az égvilágon. Teljes joga van hozzá. Magyar ember ’90 óta azt ír, amit akar, nem igaz?
De igaz. Magánemberként. Csak mint nagyszerűen idézte Tanár Úr is: az írástudók felelőssége rendkívüli. Ha az ember neve mellé ki van írva a tudományos rangfokozat, tízszer gondolja meg, amit ír.
Az Index Tudomány rovata megtévesztő. Statisztika, szórás nélkül. „Amerikai tudósok kimutatták”, hivatkozás nélkül. Kamu. Álhír. Kell abba a kategóriába is valami.
Félreértés ne essék. Bárki írhat bulvár típusú cikket. A legnagyobb tudós is. Miért ne. Ha viszont még rá is játszik közben a tudomány tekintélyére, a tudomány fogalmaival dobálózik magyarázat nélkül, és tudósokra, sőt, a tudomány által elfogadott eredményekre hivatkozik irodalomjegyzék nélkül, akkor az ember mégiscsak felhúzza a szemöldökét. Hogy tulajdonképpen miről is van itt szó. Balázs Gézának vajon ennél többet is megérne-e az újságot nem olvasó tömegek véleménye.
Mert a hallgatói szeretnék azt hinni, hogy ilyen igénytelen cikkeket mások nem vesznek komolyan.

#7 Árpádhy Donát 2014.12.03. 12:07:56

nagylabujj:

“Tisztelt Tanár Úr.” – Itt jobban mutatna egy felkiáltójel. Később is.

“Az elmúlt évszázadban már a társadalomtudósok is felfedezték, hogy bizony karcos dolog mindenféle mondásokra hivatkozni” pont, pont, pont. (sic) – Hol a hivatkozás?! HOL A FORRÁS?! Nem épp ezt a gyakorlatot tetszik ostorozni? Jó reggelt! 🙂

“tisztelt Tanár Úr tenmagát” – biztos? tenmagát? Mert van, ugye, önmagát, önnönmagát, e.sz. 3. sz. Önmagad és tenmagad, sőt tennenmagad, régiesen tennen magad e.sz. 2. sz-ben.

“Magyar ember ’90 óta azt ír, amit akar, nem igaz?” Igaz. Sőt, előtte is. Voltak persze veszélyei. Lásd még: szamizdat.

“az írástudók felelőssége rendkívüli. Ha az ember neve mellé ki van írva a tudományos rangfokozat, tízszer gondolja meg, amit ír.” Meg ha nincs kiírva, akkor is.

Ön is kitűnő stílusban ír. Meg ha nem is olyan jóban, mint a “Tanár Úr”. Még ha saját magát cáfolja is. De tud írni. Már csak a tartalomra kell figyelni.

Üdv!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

vissza a főoldalra
korrektor verseny